05.-Együtt

>Zene<

Dakota Jogging

-Köszönöm!-hajoltam nyakhajlatába , majd kezemmel átöleltem derekát. Mellkasa fel le mozgott, kezei remegtek, ahogy eltolta testemet az övétől. Szuszogva lehunyta szemét, melyen a könnyek lassan peregtek le arcáról. Mosolyogva simította végig karomat, majd hirtelen magához rántott és megölelt.Egyikünk se tudta hogyan tovább de azt tudtuk mi együtt vagyunk és ez a lényeg.Mi tudtuk az igazságot. Hajamat hátra simítva indultunk neki az útnak, mely bárhova is vezessen mi  mindent túlfogunk élni együtt.

Ismeretlen Szemszög

A könyv lassan kinyílt, hogy felfedje a kilétét. De írás nem volt látható benne. A nő mosolyogva emelte fel , kér kezét a könyv fölé, majd lehunyta szemét. Hirtelen minden elsötétül csak a könyv fehér írása lett látható. A nő össze szedte gondolatait, majd egy névre koncentrált Dakota Jogging. A lapok villám gyorsan egymás után tűntek el, míg végül csak egy marad. De az az egy oly csodásan ragyogót, oly melegséget tükrözött, hogy a nő egy pillanatra megtántorodott. A lap fénye megvilágította a szoba értékeit, a régi órákat, a rég használt poros üvegeket, melyek már évszázadok óta itt lehettek.A nő csak figyelte, ahogy az egy lapból váratlanul tömérdek lett, mely Dakota életét ábrázolta. A nőszemély szemgolyói fehérré változtak, majd szemével átfutotta a több száz lapokat melyen a fehér tinta helyett pirossal írták. Különleges, ezt jelentette a piros tinta, de oly különleges, hogy ritkán adódik ilyen. Talán két évszázadonként jelenik meg ilyen ember. A nő tudta, hogy Dakota egy olyan lány, aki olyat fog tenni, hogy örökké hálás lesznek az emberek érte de azt is tudta, hogy a lány szenvedni fog mindenért, hogy elérje a  célját, amit kitűzött maga elé. A cél pedig a Föld megmentése volt.A nő kihúzott egy lapot a  többi közül de az a lap oly fekete volt, oly sötét. Ez volt Dakota szívének lapja.Csak egy név volt bele írva, csak egy név, mely többet mond minden szónál, minden érzelemnél.

Moarte

-Uram van egy kis problémánk!-hajolt közel hozzám Waz.

-Mi az?-köhögtem. Egyre nehezebb ezt a testet elbírni még úgy is, hogy magam hoztam létre.

-Dakota Jogging megszökött Justin Merazzal együtt!-hangja egyre jobban halkult, majd kicsit hátrébb lépet várva a reakcióm. Éreztem, ahogy teste megremegett, félt, hogy kitépem a lelkét és össze vagdosom. Mosolyogva felé fordítottam a  fejem, majd hangos kacajba kezdtem. Élveztem, hogy így félnek tőlem, amiért olyan tudtam tenni, hogy szánalmasan követik minden lépésemet.Kezemet magasra emeltem, melyet fekete füst gomolygót, melytől mindenki csak megriad. A fekete füst szép halkan elindult Waz felé, aki riadtságában futni kezdett a kijárat felé. Megnyomva a  piros gombot az ajtók és az ablakok végleg bezárultak. Wazt szemei megteltek félelemmel, majd a férfi test a földre borult és a fekete füst között megpillantottam Waz lelkét, mely lassan elhalványult, ahogy a füst elnyelte. Röhögve néztem a többiekre, akik próbálták leplezni a félelmüket, mely nem sikerült.

-Akinek csapata vissza hozza Dakota Joggingot és Justin Merazt, azt nem fogom megölni és a csapatát se!-ordibáltam, majd segítséggel vissza dőltem az ágyamba.

Justin Meraz

Szemei az eget kémlelték, láttam bennük a félelmet. Ölelésemmel próbáltam megnyugtatni de nem tudtam. Csókolni akartam ajkait de féltem a reakciótól. Ebben a pár napban megismertem, hogy ki valójában. Egy olyan lánynak ismertem, aki  fél de amit kitűz maga elé, azt betartja. Egy olyan lánynak, aki elveszett de bátor. Villámok jelentek meg a fekete égbolton, melyek gyönyörűen köröztek a hold körül. Ránéztem arcára, melyen könnyek folytak végig. Ujjammal próbáltam őket eltüntetni de egyre több jelent meg. Fejét felém fordította, majd kezét megfogva, készültem megcsókolni. 

-Ne!-ugrott fel, majd gyorsan könnyeit letörölve szaladt ki az esőre.  

-Várj!-pattantam fel, majd utána futottam de sehol nem találtam.

-Justin gyere!-ragadta meg a karom, majd futva elindultunk valamerre. Nem tudtam merre kezdtünk futni de tudtam, hogy ha ő arra megy akkor én is megyek.

Trailer

Mély tisztelettel fordulok Rose Charity felé aki A Burok című blogomhoz készített egy eszméletlen tökéletes videót, mely oly tökéletes lett, hogy vagy már századszorra nézem még és még mindig nem tudom felfogni, hogy mennyire eltalálta a blog stílusát. Remélem nektek is fog tetszeni de szerintem szintén oda lesztek érte.A következő rész nemsokára az olvasók elé fog tárulni de addig is  tökéletesítem. 

04.-Kérlek

Dakota Jogging

Reménykedni abban, ami már lehetetlen egyenlő a bátorsággal. Harcolunk a  világgal, harcolunk magunkkal. Harc nélkül nincs élet.Nincs élet ha nem tudunk szembeszállni aggódó anyánk szemével, hogy tudassuk jól tettük. Bátornak kell lennünk nemet mondani másoknak. Merj élni,hinni, emlékezni...
-Ne, kérlek Joey, én vagyok az!-néztem rá.
-Vigyétek!-parancsolt a fiúknak akik összekötözték, majd rángatva ,lökdösve toltak egy folyosóra. A legtöbben csak némán figyelt de voltak olyanok akik már a szemükkel is ölni tudtak volna. Próbáltam a szemükbe nézni de annyira lenéztek, hogy nem tudtam. A fiúk csak úgy rángattak, mintha egy rongybaba lennék pedig én is az vagyok, mint ők..ember.
-Itt vagyunk!-mondták, majd belöktek a szobába de olyannyira hogy szerencsétlenségemre. 

pofára estem. Hangos röhögéssel távoztak a fiúk csak egy maradt itt az is csak azért, hogy őrködjön. Leültem köre török ülésben, majd körül néztem. Nem volt valami nagy szoba, egy ágyon kívül volt még egy vödör gondolom WC-t helyettesítve , ezen kívül egy kis könyv szerűséget pillantottam meg az ágy alatt. Lábaimat kinyújtottam és felálltam, hogy felvegyem a kis könyvet, mely csak egy bőrrel borították be. Bele lapoztam, majd tudatosan rájöttem, hogy ez egy napló, aminek csak a fele volt kitöltve. Írásából kivéve vagy itt lehetett olyan négy öt éve is. Nem tűnt valami különleges naplónak de azért furdalt a kíváncsiság, hogy mit kereshet itt.Szép lassan kinyitottam, majd beleolvastam az első halovány sorokba.

Itt vannak. Beigazolódott amit állítottam. Senki nem hitt neked de lám eljött a nap, amit már egy éve hajkorászok. Erősebbek mint gondoltam és embertelenek de van gyenge pontjuk. Csak harcolni kell ellenük de mi emberek oly gyenge akarattal rendelkezünk , mely akár egy kis virág oly megtörhetőek vagyunk. De itt a lehetőség, hogy szembe szálljunk. Azért írtam e naplót, hogy ha valaki megtalálja az érezze , hogy becses dolog embernek születni. Érezze, hogy itt az idő felkelni ellenük és megmutatni, hogy mi emberek erősebbek vagyunk. Elszántak vagyunk, megtörhetetlenek vagyunk. Látomásomban láttam egy lányt fiatal talán, olyan húszas éveimben járhatott. Láttam szőke haját, ahogy barátjával fogják vezetni a lázadókat. Többet nem láttam de tudom, hogy eljön a nap, a REMÉNY NAPJA.

Ez az ember oly nagy hitet fektetett bele a lázadókba. Nem tudom, hogy ki írta de sajnálom. Az emberiség megbukott és még nem is küzdött. Feltartott kézzel várták, hogy megszálják őket. És most itt van, minden amit olvastam.
[...]

Lassan cikáztak közöttük, hogy a mai élelmet megkeressék. Nem látták de érzékeiket oly erősek, hogy még a félelem izom rángásait is megérezték. Meghallottak egyet..Szerencsétlen úszott ahogy tudod de lassú volt. Rá támadták, már annyira érezték az éhség ízét, hogy vágyakozva tépték egymást húsát. Eltűnt de harc folyt még. Hogy miért? Nem tudjuk. Olyan rejtély marad számunkra, mint az emberiség. Voltak, voltunk halunk.Hogy mi lesz az emberiség története? Ki tudja. Lesz-e ember ezek után, lesz aki emlékezni fog ránk? Oly sok értelmetlen kérdés, mindre egy válasz van de még is feltesszük.Egy dolog miatt:  a remény miatt..
Mit értünk remény alatt?
Nincs szó mi elmondja összességét de tudjunk, mikor érezzük eszt.Akkor érezzük, amikor kiszolgáltatott helyzetben vagyunk. De ott pislákol a lelkünkben a remény lángja, a remény fénye. Vannak akik izzítják, vannak akik elfelejtik. Pedig ha van remény akkor minden elérhető.Elérhető a győzelem, elérhető a szerelem, elérhető a lehetetlen is. Csak hinned kell benne. Hinned az Istenben, hinned kell a lehetetlen és a legfőképpen a reményben. Látnod kell a kiutat, mert mindenhol van egy kiskapus, hisz minden probléma megoldható csak hozzá állás kérdése....

Támadás Napja
[Írói Szemszög]

A holdfénye megvilágította a kisfiú édesded alvását. Fel és le mozgott mellkasa, szeme néha néha megrebbent, ha rossz történt álmában. Hirtelen a Holdfényessége  kihalt és minden sötétségbe borult. Sokan aludtam de aki nem aludt az se vette észre. Vagy mégis? A kisfiú szeméből az álmosság hirtelen eltűnt, helyette a félelem váltotta fel. Felkelt, majd kedvenc plüss maciát megfogta és halk léptekkel elindult anyukája szobája felé. Amióta elvesztette apját, azóta gyötrik egy álom, mely nem hagyta nyugodtan élni. Újra és újra megjelenik apja. Apró lábai alig hallatszottak a lépcső fokain. Kezét az ajtóra támasztotta, majd kinyitotta. Szemei óriásira kerekedtek, ahogy megcsapta a fényesség. Nehezen de látta, ahogy egy férfi alak aki, ki bocsájtotta a fényt anyja  fejét fogta.
-Apa!-suttogta, majd ledobta a macit és a fény felé kezdett futni. Anyja kábultan suttogta, hogy meneküljön, mert ő tudta, hogy ez nem a szeretett férje. A nő lerogyott a Földre és sírni kezdett, ahogy meglátta fia fejét a Földön teste nélkül. A vér minden beborított. A nő még látta fia utolsó könnyét és ahogy a lelke előtte termet és azt suttogta, hogy szeretlek anya, majd a fényesség beszívta a kisfiú lelkét..Ez a kezdett, illetve a végzet. Egy ártatlan fiú halála , egy félig halott nő aki beleőrült szeretett fia, férje elvesztésében.. Az emberek ideje lejárt, Eljött a végzetük.

/Soha nem tudhatod, mennyi időd van még. A szememből csorgó könnyek mindkettőnk könnyei voltak./-A Burok című könyv/

Kinyújtottam a lábaim, majd tekintetem megállapodott az őrön aki szintén engem nézett. Egymás szemét néztük, végül ő elkapta, majd jól megmarkolta a fegyvert és fel-le tekingetett. Felálltam, majd elindultam az őr felé, aki rögtön elém állt, majd a fegyvert fejemhez fogta. Kezeim izzadni kezdtek, még a kérdést sem Hallottam, csak azt észleltem, hogy mozognak az ajkai.
-Azt kérdeztem, hogy hova mész?-nézett a szemembe.
-Ugye te nem hiszed, hogy fertőzött vagyok?-toltam el a fejemtől a fegyver, mert nagyon zavar és féltem is. Szemei meglágyultak, majd a fegyvert elhúzta fejemtől és egy követ vett a kezébe.Kérdően néztem rá, ahogy kezembe nyomta a követ.
-Vágj fejbe, majd rohanj ahogy csak tudsz, tök mindegy merre de fuss!-mondtam, majd Jelezte, hogy hol üssem le. Először kicsit megijedtem, de végül megütöttem. Teste mint egy papír rongy úgy esett a Földre. A követ szorongatva elkezdtem futni , ahogy csak tudtam. Már épp kiértem, amikor meghallottam Justin hangját, majd mellettem teremtve együtt futottunk tovább.Mosolyogva néztem rá hisz most jöttem rá, hogy ő mondott el mindent az őrnek.

03.-Félelem

Christopher Ross

Felöltöztem, majd kiléptem és becsuktam magam mögött az ajtót. Gondolom a lány messze járhat, vagy ő is besúgó volt mint múltkor Katie.
-Chris!-rohant hozzám James.
-Mi a baj?-néztem rá.
-Dakota  a lány akit megmentettél megszökött Justinnal, mint lázadók és kimentek a burokból!-magyarázta, akkor Dakota nem is áruló. Megkönnyebbülve fújtam ki a  levegőt.
-És most  megkínoznak mindenkit, hogy köpjünk!-fintorodott el James.
-Mindenkit?-rémültem meg.
-Mindenkit!-suttogta James.
-Mikor Jövünk mi?-néztem körül.
-A felnőttekkel kezdenek és így haladnak vissza felé, vagyis mi holnap kerülünk sora!-válaszolt. Holnap?! Én azt már sohase fogom kibírni. Olyat sokat kínoztak már, mivel gyengébb vagyok a betegségem miatt. Mi lenne ha megszöknék, mint Dakota. Áh engem biztos elkapnának, de talán áh inkább nem. Felvettem a szakadt kabátom, majd elindultam sétálni.
-Christopher Ross?-jött mellém egy fehér ruhás áruló nő. Azok az emberek akik beadják a derekukat, azok fehér ruhát kapnak, így tudjuk, hogy ők az árulók.
-Katie, ismer nem!-sóhajtottam.
-Gyere velem!-fogtam meg a karom és elindultunk a kínzó épület felé. Sokak sajnálattal néztek rám, mire testem minden porca rebegni kezdett. Katei vörös haja immáron össze volt fogva, amit sohase szeretett. Imádtam, mindig simogatni dús, puha haját, ami mindig alma illatú volt. Nagyon hiányzott puha édes ajkai de amikor kiderült, hogy ki ő, minden megváltozott. Szeretem őt még de amit tett azt már megbocsájthatatlan . Észre vettem, hogy más felé tartottunk. Megálltam. Katie lassan megfordult, majd zöld szemeit rám vetette.
-Mit akarsz tőlem?-néztem szemébe, melyeket már könnyek leptek el. Kicsit megsajnáltam, hogy így látom de az ő hibája, hogy azt az életet választotta.
-Chris, figyelj ezt már nem bírom tovább, a gyerekeket kínozzák és ha nem köpnek akkor előttük ölik meg szép lassan!-undorodva fordítottam a fejem a kínzó kamra felé. Gyilkosok..
-Chris figyelj szeretlek!-döbbenettel figyeltem, amit mondott.-Menekülj el te is, mert hallottam a fejemben a  tervüket, hogy most teljesen kifogják irtani az embereket!-mesélte, majd  térdre borult és elkezdett sírni.Most mit kéne csinálnom?!

-Miért árultál el miket pedig Joey nagyon szeretett!-emeltem fel a földről.
-Beszéltek a fejembe, suttogtak, kínozták este!-simogattam a karját, próbáltam megnyugtatni de még jobban sírt. Mennyien hibáztattuk pedig nem is hibás. Ha engem is kínoztak voltak biztos, hogy én is ezt tettem volna.Gondolkozásomat hirtelen ölelése ébresztett fel. Finom illata belengte körzetem.
-Menekülj!-suttogta fülembe, majd leszedte a karjait derekamról.-Kérlek!-tette hozzá.
-De utánam jönnének!-ellenkeztem.
-Gondoskodtam róla!-mosolygott. Határozatlanul bólintottam. Kacsintott egyet, majd megfordul és elindult vissza felé. Nagyon szeretem és remélem , hogy utunkat ezek után együtt folytatjuk. Elindultam az ellentétes irányba  haza, hogy rendesen átgondoljam a szökésemet. Egyáltalán nem is tudom, hogy a lázadók hova menekülhettek a leleplezés után. Talán vissza mentek de erre nem vennék mérget. Lehet Joeyt is elfogták és már rég meghalt. Talán a felesége túl élhette a váratlan csapást. Talán..

-Chris szedd össze a kosarakat a gabonát már begyűjtötték!-szólt Joey, majd megfordult és mindenkinek vizet osztogatott. Elérkezett az az idő, amikor kezd kiszáradni a folyó. Ilyenkor tartalékolni kell.Egymásra tettem a kosarakat, majd halk suttogásra figyeltem fel. Mozdulatlanul álltam és próbáltam koncentrálni, hogy mi ez a halk suttogás. Mire tudatosult bennem, hogy Ők azok lövést hallottam.Elő kaptam a saját pisztolyom de egyből ki is esett a kezemből.
-Katie!-suttogtam a fehér ruhás lánynak akik a szemembe se bírt nézni. Elárult..Oly sok bizalom után. Azt hittem ő az aki miatt élek. Szeretem őt vagyis szerettem.
-Áruló!-ordibáltam és felkaptam a földről a pisztolyom, mikor a fájdalomtól össze estem. Katie kezében a fegyverrel meglőtt. Ők büszkén néztek az árulóra. Vérem lassan folyt végig karomon, majd cseppenként hullott a földre. Oly gyönyörű, fénylő piros vér, mely még is fájdalommal jár. Megmarkoltam a fegyverem, majd utoljára meglőttem az egyik szörnyet. Fülsiketítő sikollyal jelezte, hogy sikeresen meglőttem. Társainak szemei villámokat szúrva lőttek belém, vagy tízszer, melyet mosolyogva tűrtem. Legalább egyet kinyírva boldogan halhatok meg. Katie szomorúan nézett rám, majd jelzett nékik, hogy ő, majd elintéz engem. Elmentek, majd Katie karomon fogva Felemelt.
-Sajnálom!-suttogta, majd lassan belém mélyesztett egy kést.Lenéztem és láttam, hogy ez a fertőzött kés. Szemeim könnyekkel megteltek de nem a fájdalomtól hanem, hogy életem szerelme elárult és még meg is Fertőzött. Szemeimet lehunyva, eszméletemet elvesztve borultam karjaiba. Immáron életem utolsó perceit élem.

Életemben először nem bántam, hogy megfogok halni. Mindig is féltem, hogy meg öregszek, nem leszek helyes és végül meghalok. Féltem ezektől de akkor ott örültem volna, hogy meghalok. De nem haltam meg csak Katie megfertőzött, aminek hála bőröm lassan lassan málladozik. Az egyik lábamba szúrta, vagyis  bal lábamba, így már nehezen tudok járni. Lassanként bomlik, ahogy szellő felkapja  a virág szirmait és isten tudja hova viszi. Egyszer talán úgy ébredek fel, hogy a méreg végelegesen hatott, így véglegesen eltűnik a lábam....

02.-Menekülési út

Az erőteljes fény hatására nehezen de kinyitottam a szemem. Felálltam az ágyról, majd a szuszogó fiút figyeltem, aki megmentette az életem. Nagyon hálás vagyok neki de itt nem maradhatok. Vissza fognak jönni értem és akkor őt is meg a többieket is bántanák. Gyorsan elindultam a kunyhóm felé. Az emberek még nem keltek fel, aminek örültem. Döbbenten néztem a kunyhómat, az ajtó nyitva volt. Visszatértek?? Összeszedtem minden bátorságomat, amicsak lehetett és beléptem az ajtón.
-Mit keresel itt?-sziszegtem és próbáltam állni a fiú tekintetét.
-Téged kerestelek!-mosolyog.-Csatlakozni akarok hozzád!-jön közelebb.
-Mi?-értetlen fejjel néztem rá. Hova akar ez csatlakozni??De ki ez a srác egyáltalán?
-Ahogy harcoltál ellenük, döbbenetes volt és ráébredtem, hogy lázadnunk kell ellenük ha élni akarunk. Segíteni akartam de apám vissza tartott szerinte be kell hódolni a szörnyek, így életben maradhatunk. Eddig én is ezt hittem de amikor megakartad menteni a húgom minden megváltozott!-ahogy a monológját mondta figyeltem az arcát. Mikor a szörnyekről beszélt láttam az undort az arcán de amikor a húgát hozta szóba azt hittem elsírja magát. Teljes mértékben igaza van neki. Lázadnunk kell ellenük. Ki kell használni minden erőnket ellenük.
-Velem vagy?-nyújtottam a kezem.
-Mindenben!-fogta meg.
-Rendben !-mosolyogtam, majd komoly arcot vettem fel.-Két zsákot viszünk, fejenként. Nálad lesz az egyikben élelem a másikban víz!-magyaráztam, amit figyelemmel kísérte.-Hozd a kezedben a ruháidat, ami van az lesz az én egyik zsákomban , a másikban meg fegyverek!-mondtam, majd intettem a fiúnak, hogy elmehet. Elővettem az ágyam alól a táskáimat, majd beletettem a pisztolyomat, amit eddig eldugtam, majd betettem a kést amivel megszúrtak.
-Itt vagyok!-rohant be , majd térdére támaszkodott és nehezen vette a levegőt. Gondolom futott idáig.
-Hogy is hívnák?-állt föl, majd vállára vette a táskákat.
-Mivel egy darabig együtt leszünk számodra Dakota vagyok!-nyújtottam a kezem.
-Justin!-fogtunk kezet, majd leültünk a földre.-Mire várunk?-fordult felém.
-Hogy este legyen és akkor induljunk!-mondtam.Jó ötlet ez egyáltalán? Lehet, hogy Justin is olyan, mint az Apja és a végén elárul. Talál sikerül találnunk kint lázadókat és mellénk állnak. Lassan kezdet a szemhéjam lecsukódni, így elaludtam.

-Dakota!-pofozott meg Justin, mire előrántottam a fegyverem és a fejéhez fogtam.Lefagyva nézte a pisztolyt.
-Ilyet még egyszer ne és ne érj hozzám értetted?-fogtam még mindig a pisztolyt fejéhez. Tudtam, hogy fél, azt is tudja, hogy simán lelövöm.
-Értettem!-suttogta, majd leengedtem a fegyvert és felálltam.
-Bocs!-mosolyogtam, mint egy ártatlan kislány. Nem mondott semmit csak kinyitotta az ajtó, majd kilépet rajta elveszve a sötétségben. Felkaptam a táskáimat, majd Justin után indultam. Az ajtóhoz léptünk, ami két napja belöktek ide. Lassan kinyitottam, majd beléptünk a folyosóra. Sehol senki, így simán meglehet lógni. Becsuktam az ajtót, mire megszólalt a riasztó. Ijedten kezdtünk futni a folyosón, remélve, hogy a folyosó végére érünk. Sikeresen nyitottuk az épület ajtaját, majd felkaptuk légdeszkákat a földről.
-Köves!-jeleztem Justinnal, amikor leszálltunk a Földre, mivel megérkeztünk a burok ajtajához, amit hajdan a volt lázadó John Mayer robbantott ki, annál hála több mint 100 millió szörny halt meg. Azóta a buroknak nem sikerült meggyógyulnia, örömünkre.
-Hogyan tovább?-guggolt le mellém Justin.
-Szerinted bejön a régi Filmes trükk?-fordultam felé és látni lehetett az értetlenséget az arcán.
-Tudod, amikor a lány oda megy leveszi a pólóját és a pasi megnyomja azt a gombot az őr szobájában és a lámpák kialusznak és eltudunk menekülni!-mutogattam az őrök bódéja felé. Láttam Justin arcán, hogy belepirul amit mondtam, mire késztetést éreztem, hogy mosolyogjak, pedig nekem kéne most elpirulnom, hogy ilyet csinálok.
-Szerintem bejöhet!-mondta, majd mindent elmagyaráztam neki.
-Ezt fogd meg!-húztam ki a pólóm alól a melltartóm és kezébe adtam. Kihinné, hogy az úszáson az ember megtanul úgy öltözni, hogy nem látnak semmit. Elindultam az őrök felé, akik rögtön észre is vettek.Integettem párat, mire előkapták a fegyverüket , erre én lekaptam a póló. Megfagyva álltak ott mire minden lámpa kihunyt és vissza vettem a pólóm. Éreztem, ahogy Justin mellém termet, majd kezembe nyomott egy fegyvert és elindultunk a kijárat felé...

-Végre kint vagyunk!-suttogom,majd felkaptam a pulcsim és tovább indultunk.
-Hogyan tovább?-fordult felém Justin. Bevall ezen még nem gondolkodtam, hisz azt se hittem volna, hogy át jutunk.
-Keresünk egy búvó helyet ahol meghúzhatjuk magunkat és ott eldöntjük hogyan tovább!-morogtam, majd elindultunk a sok tetem között a kihalt Földön..

-Nincs már több víz!-nézett rám Justin, majd eltette, az utolsó üveg vízet.
-Gazdálkodunk!-válaszoltam, majd segítségével felálltam, majd mentünk tovább. Reménytelen nap volt ez is mint a többi. Sehol senki az élelem mennyisége meg csökken.
-Nézd!-mutatott egy barlangra, majd mint a kis kölkök versenyt futva rohantunk a barlangba, majd mind a ketten egymásra dőlve aludtunk el...

-Megint itt!-suttogtam halkan, majd benyitottam az ajtót, ahol múltkor is és beléptem. Arcomat megint megcsapta a hideg szellő és megint megjelent a fehér nő. Most mosolygott de szeme másról árulkodott. Düh. Mintha lángolt volna szemei. Nem szólt semmit. Rezzenéstelen arccal figyelt, majd hirtelen eltűnt. Elindultam befelé, ahol még az előbb a nő állt. A szobában egy ágy volt. Várjunk csak. Hisz ez a falu az épületben. Megfordultam de kár volt. A fehér ruhás nő kilépet az ajtón jelezve, hogy kövessem. Mit tehettem volna, követtem. Lassan haladtunk, mint aki ráér. Jobb kezét felemelte, majd rámutatott a gyülekezetre. Az emberek sorban álltak de nem lehetett látni, hogy hova állnak sorba. A nő elindult én meg kénytelenül követtem. Talán valami fontosat akar mutatni. Megálltunk. Felnéztem a nőre, aki egy fekete ruhás, baltás férfire mutatott, aki lassan felemelte a baltáját, majd óriási erővel levágta a kislány fejét. De hisz ez Juston húga..
-Ne!-ordibáltam. Oda rohantam, majd könnyekkel áztatva felemeltem a kislány fejét. Vére teljesen beterített. Zokogva borultam testére. Nem ismertem de ily kegyetlen megölni egy ártatlan kislányt. Felakartam állni de nem tudtam. Fekete köd vette kerül testemet, azt hittem a boszorkány az de nem ő volt.
-Ébredj fel!-ordibált a nő, majd egy kést próbált beledobni egy fekete, zombiba. Eleget téve kérésének próbáltam fel kelni.

-Dakota ébredj fel!-ordibált Justin és megakarta rázni a vállam de látta, hogy már félig fent vagyok, ezért nem tette. Jól is tette.
-Mi történt?-ültem fel. Justin nagyot sóhajtott, majd belekezdett.
-Ordibáltál, hogy ne!-mutogatott és még a hangját is elváltoztatta, ami miatt késztetést éreztem, hogy nevesek.-Minden rendben?-nézett rám komolyan. Hümmögtem egy nagyot, mire egy biccentést kaptam.
-Hallod ezt?-füleltem.
-Mit?-süket a gyerek. Lassan felálltam vigyázva, hogy ne csapjak zajt. A hang irányába indultam, miközben próbáltam leinteni az éppen zajt csapó fiút, sikertelen eredménnyel.
-Már én is hallom!-ordított fel Justin, majd elkezdett futni a hang irányába, elveszve a barlang kanyarulatában. Nem csodálkoznék ha miatta halnánk meg. Követtem az óbégató, értelmes fiút a zaj felé, amikor megláttam a velem szembe jövő, lefegyverzett Justint akit az emberek lökdösnek felém. Justinról lekavarhatatlan mosoly volt, ahhoz képest, hogy egy fegyvert fogtak fejéhez. Megjegyzés: Messziről kerüld el ezt a fiút.
-Emberek!-szólaltam meg boldogan de már is elment a kedvem, mert meglőttek. Manapság egy élő embernek se örülnék.

-Mi csináljunk vele?-halottam ahogy beszélgetnek de nem mertem kinyitni a szemem, hisz eddig se jött ki jól, hogy kinyitom a szemem.
-Majd ha fel kell vidd a cellába!-felelt egy másik hang. Mi van??? Emberek vagytok ti egyáltalán. Ja bocs, elnézést biztos vakok lehettek, hogy nem látjátok, ember vagyok. Szép barna szemekkel, festett szőke, karcsú lábbal, ahogy nézzük de akkor is ember vagyok. Modortalan barmok. Meg kell, majd kérdeznem Justin-t, hogy ember vagyok-e...
-Justin!-ugrottam fel. Baszki ekkora lebukást nem is produkálhattam volna.
-A kis barátod remekül van de fel tennék pár kérdést!-jött közelebb egy férfi. Biztos, hogy ő volt aki elakart küldeni a cellába.Bólintottam egyet, jelezve, hogy kérdezhet.
-Ember vagy?-tette fel az első kérdést.
-Hülyének nézz, most komolyan!-mutattam végig magamon.-A burokban voltam egy hétig legalább, majd ezzel a buzival megszöktem úgy hogy az őrök a mellemet bámulták, majd konkrétan isten tudja hány napig koptattuk a köveket, míg magukra találtunk de maguk, olyan barmok, hogy azt hiszik olyanok vagyunk, mint Ők!-csattantam fel. A férfi a döbbenettől kezdve meg se bírt szólni. Gondolom a melles ügyön rágódik még. Hirtelen nevetésére lettem figyelmes.
-Mi olyan vicces?-húztam fel a szemöldököm.
-Sajnálom, hogy olyanoknak képzeltelek, mint Ők!-segített le az ágyáról. Még mindig értetlen arc
kifejezéssel nézhettem, hisz a férfi rögtön komoly lett.
-Joey vagyok az első lázadó!-molyosodott büszkén, majd mind a ketten az ajtó felé kaptuk a fejünket. Egy gyönyörű barna hajú harmincas éveiben járó nő lépet be rajta.Hasonlított az anyukámra.
-Ő itt Joen a feleségem!-ráztam kezet a nővel, aki nem maradt sokáig.-Gyere körbe vezettek!-rángatott maga után Joey. Furcsa, hogy a feleségével hasonló a nevük.
-Mi lázadók nem vagyunk olyan sokan de kevesen se vagyunk, az ételt magunk termeljük ki és fegyvereket készítünk. A családom volt az első komoly lázadók, azóta sokan érkeznénk hozzánk. A hegynek a tetejéről folyik le a folyó, melyt itt kitisztítjuk és a ki tisztított vizet elvezetjük, hogy feltudjuk használni magunknak. Az ellenségből sokakat fogtunk el, mivel a keresésünkre indultam.!-magyarázott össze-vissza.
-Mi lett velünk?-kérdeztem.
-Van egy speciális orvosi anyag, melyet jómagam fejlesztették ki, hogy sikeresen tudjuk ki pusztítani a lelküket az emberi testből. Sokak lelke ott maradt, ezért vissza tértek. Ha túl sokáig volt bent a lelkük csapdában, sajnos nem hozhatóak vissza!-értünk egy temetőhöz. Gyönyörű volt ahogy a keresztekbe voltak vésve az emberek neve és mindenkinél volt legalább egy friss virág. Megható volt, hogy az emberek így foglalkoznak egymással.
-És tudom, hogy nem a legszebb egy barlangban élni de itt tudtunk rendesen meg húzódni.Itt egy szoba neked és küldöm a barátodat!-tessékelt be egy szobába, majd eltűnt. A szoba közepén egy egy személyes ágy volt. Ezenkívül volt egy asztal, székkel meg egy fiókos szekrény.
-Szia Dakota!-jött be Justin. Forrt bennem a düh. Gondolom észre is vette, mert hátrált vagy pár lépést.
-A jó istenit Justin, hol voltás?-vágtam hozzá a szavakat. Folyamatosan csak hátrált, mire én közelebb mentem hozzá.
-Az istenit, minek kellett veled jönnöm!?-ordibáltam tovább, miközben próbáltak lefogni...
-Elég lesz Dakota!-fogta meg az állam Joey.-Nézz a szemembe!-belenéztem zöld szemébe, amiben döbbenet ült ki.-Úristen!-suttogta.
-Mi van??-néztem körül. Mindenki engem figyelt de láttam, hogy Justin se tudta, hogy miért néznek rám, így undorodva.
-Megfertőztek!-nézett rám Joen...

01.-Ismeretlen

Sikeresen megírtam a folytatást. Az első részt próbáltam izgalmas de  nem túlzottan izgalmas részé írni. Próbálom minden írás tudásom, szívem bele adni a  történetbe. Mindenkinek jó olvasást és várom a  kommentben a  véleményeteket.

"Szeretjük az ismeretlent felfedezni. Nem tudjuk mit rejt az erdő, mit rejt a  szomszéd bácsi, mit rejt az univerzum"

-Elkapni!-ordibáltak, majd százezren indultak utánam. "Menni fog" ismételgettem magam, majd felpattantam a légdeszkámra és elindultam a kijárat felé.

-Még egy kicsi!-suttogtam magamnak, majd hirtelen lestem a deszkáról.

Zuhanok. Most fogok meghalni? Aznem lehet, még olyasok dolgot szeretnék elérni az életben.Férjet, gyerekeket, munkát, nyaralásokat, családot de legfőbb szerelmet. Oly régóta szenvedek de sehogy nem jön össze semmi. 

Vártam a pillanatot, hogy becsapódok a földbe de nem történt meg. Furcsállottam is de amikor kinyitottam a szemem észre vettem, hogy kék gravitációs elleni szférába kerültem. Lassan irányítottak feléjük. Próbáltam mozogni de még a szempillám se rebbent meg. Bevallom féltem, hogy én is olyan leszel, mint ők vagy hogy megölnek. De mit lehet már tenni ez ellen? Semmit..Közeledtem feléjük, majd belém szúrtak egy altató folyadékkal teli tűt..

Nehezen de kinyitottam a szemem de rögtön vissza is csuktam. Hárman vették körül testemet. Próbáltam nem mocorogni, így suttogtak valamit, majd gondolom elhagyták a helyiséget. Villámként ugrottam fel, majd kicsit megszédültem. A nyugtató még hatott egy kicsit. Egy álom szobában vagyok. A terem akkor változik kinézetileg ha álmodnak benne. Gondolom, így próbáltak kielemezni. Remélem nem sikerült nekik. Lassan kinyitottam az ablakot, majd nehezen de átmásztam rajta.

-Most merre?-kérdeztem magától. Futásnak eredtem, amikor megszólalt az épület riasztója. Megláttak. Gyorsan felnyitottam az egyik kocsi ajtaját, majd gázt adtam neki és elindultam a "kapu" felé. Nincs is olyan messzi, mint hinné az emberek. Tövig nyomtam a gázt, amikor hirtelen egy kanyart nem vettem észre és a kocsi 180 fokos mozdulattal felborult. Az én szerencsém. Próbáltam kiszabadítanom magam de késő volt. Itt vannak.. Próbáltam behúzni magam hátha tovább mennek de nem mentek tovább. Idejött az egyik és kiráncigált. Kis termetéhez képest óriási erő lakozik benne. Felém közeledett egy másik,majd megint kaptam a karomba altató injekciót.

Nem mertem megmozdulni, féltem hogy észre vesznek. Próbáltam kileskelődni a szemhéjam felett de túl kockázatosnak tűnt a tervem. Mi lesz most velem?? Kénytelen leszek felkelni. Kinyitottam a szemem, majd szembe találtam velük magam. Egyik se mosolygott, csak néztek. Az egyik aki kiszedett a kocsiból leemelt a fura ágyról, majd elkezdett rángatni egy ajtóhoz, amit kinyitott és belökőt rajta. Megfordultam de már zárta az ajtót vissza fordultam, amikor emberek jöttek elő. Mindenki koszos volt. Ruháik alig volt. Mindenki csont sovány volt és csak néztek.

-Heló!-integettem bambán. Egy férfi közeledett felém.

-Üdv itt, a kivégző szektorban!-fogta meg a vállam, majd elindultunk a  tömeg felé. Mindenki némán figyelte, ahogy elhaladok előtte. Voltak közöttük gyerekek, nők, férfiak fiatalok és idősek is egyaránt. Néha tekintetem találkozott valakiével de  rögtön elfordították a fejüket. Láttam abban abban a pillanatokban a  tekintetükben a félelmet, a sok kínt, amit átéltek.. Nehezen de  végül tudtam figyelni a  férfire, aki jobb kezét a  vállamon tartotta a ballal pedig mutogatott.

-Mióta itt vagyunk három körzet alakult ki, az első a kivégző körzet, akiket biztos, hogy megölnek, vagy megkínoznak, a harmadik az élők körzete, akik biztos, hogy életben maradnak!-mesélte.

-Kihagytad a második körzetet!-fordultam felé.

-A második körzetben fertőzik meg az embereket, hogy Olyanok legyenek mint ők!-nézett rám. Olyanok, mint ők...Gyilkosok, szívtelen lények, tudatlan lelkek.
-Hogy hívnak?-hirtelen nem tudtam mit mondani. "Soha ne mondj semmit egy ismeretlennek"-hangzottak anyám szavai. Ha elmondom lehet, hogy elmegy hozzájuk és mindent elmond rólam és megölnek. De ha nem besúgó..
-Dakota Joging!-suttogom. Fejemet lehajtottam ne hogy észre vegye a félelmet szemeimben.
-Akkor  Dakota  drágám itt fogsz lakni, amíg nem visznek el!-mutatót egy kis viskóra, majd lassan elballagót. Elindultam az új otthonom felé. Otthon..Mikor használtam ezt a szót. Mikor éreztem a kandallóból áradó meleget. Bevallóm hiányzik..Az ajtó nyikorgott, mint egy horror filmben. Besétáltam, majd körül pillantottam. Az ágyon kívül ablak volt még a szobában. Reménykedve kerestem még egy ajtót, amit szerencsémre meg is láttam. Kezemet zsebre  vágtam és elindultam az ajtó felé. Kinyitottam és megláttam benne egy kádat megy egy vödröt. Vödröt...igazán kulturált fürdőszoba. Leültem az ágyra, majd  megfogtam a  takarót és be takartam magam. Féltem, hogy én leszek az akit következőnek visznek megölni. Egyáltalán hogy fognak megölni? Lelőnek, felakasztanak, levágják a  fejem vagy megkínoznak. Oly kifürkészhetetlen lények. Egyáltalán éreznek, amikor valakit megölnek? Óriásit ásítottam, így ledőltem a ágyban és lassan elnyomott az álom.

-Hahó, van itt valaki!-nyitottam be egy házba. Hideg fuvallat csapta meg az arcomat, majd egy gyönyörű szép nő állt előttem. Szemei fagyosak voltak de  arcáról lehetett érezni a  boldogságot.
-Mentsd meg az emberiséget!-suttogta.-Kövesd a szíved!-suttogta, majd egyszer csak sikított. Sikítása annyira  erőteljes volt, hogy már nagyon fájt a  fülem.

-Elég!-ugrottam fel az ágyban. Izzadtam, nem meglepő rémálom után. Kikeltem az ágyból, amikor megint meghallottam a  sikolyt. Feltéptem az ajtót, majd kirohantam az utcára. Ők voltak ott és épp egy kislányt próbálták elvinni. Senki se tiltakozott, mindenki csak nézte, ahogy a  kislány kis termetéhez képest kapálózik a szörnyek karjaiban.
-Ááá!-ordibáltam, mire mindenki ide kapta a  fejét és mintha megállt volna az idő. Gyorsan oda futottam a  kislányhoz, majd behúztam az egyiknek, aki a  lány kezét fogta.
-Engedjétek el!-mormogtam, majd elkezdtünk verekedni. Lány létemre mindig szeretem verekedni és ezt sohase nézték jó szemmel. Én meg sohase értettem miért. Fájdalmas ütéseiknek hangot adva próbáltam legyőzni őket. Végül a fájdalom hatására térdre kényszerültem és ezt kihasználva gyomron rúgtak, vagy párszor de  attól még szemem nyitva volt párszor. Egy fiú próbált nekem segíteni de lefogták a földhöz. Próbáltam felállni hátha sikeresen legyőzöm őket de valami irtózatos fájdalmat éreztem a hasamon. Letekintettem, ahol egy kés véltem felfedezni. Sokkot kaptam. Rezzenéstelen arccal figyelték az emberek, ahogy már a halálhoz közelítve lerogyok a földre Kiabáltam volna, hogy emberek vagyunk és segítsünk egymásnak de egy hang se jött ki a  torkomon. Próbáltam kinyitni a szám, mire öklendezve vér szokott ki rajta. Döbbenten figyeltem, ahogy lefolyik az ajkamnál, majd lassan cseppenként lehullik a  földre, mely beszívja. Vérzek..Már nem fájt, hogy vérzek csak az fájt, hogy emberiség idáig süllyedt. Tekintetem az előttem sorakozó emberek között cikázott. Mind hidegvérrel nézték végig ahogy a szörnyek megölnek. Kik képesek ilyenre? A szörnyek csak röhögtek rajtam, majd elmentek és itt hagytak. Mindenki. A kislányt elvitték én meg itt halok meg. Hányszor képzeltem el hogy hogyan fogok meghalni. Az unokáim a kertben játszadoznak, béke van a Földön és szeretett. Férjem velem tart a halálban, gyermekeink sírva mondják el a búcsúztatójukat, majd könnyekkel küzdve hagynak minket ott a temetőben az életűnk végén. És most itt vagyok. Fájdalomtól bizsereg a testem és mindenki itt hagyott. Bevallom nem erre számítottam. Nem számítottam arra, hogy kés áll a hasamban, nem számítottam idegenekre akik megszálltak minket. Szerettre számítottam de semmit nem kaptam meg.
-Hagy segítsek!-hajolt le az a fiú aki megakart menteni sikertelenül.Próbáltam megszólalni de csak ömlött a számból a vér. Nehezen de bele néztem szemeibe. Félelem mutatkozott tekintetében de megértem most ki ne félne?. Ezen kívül láttam szemébe a bátorságott. Ő még ember. Segít nekem, pedig nem szabadna. A szeme után végigsiklottam szemeim az arcán, ami hegek borítottak. Volt friss és volt gyógyuló félben lévő heg is. Haja véres volt. Fejbe ütötték. Mire feleszméltem, már az izmos karjaiban voltam. Bevitt a kunyhójában és letett az ágyára. Fogott egy rongyott és lázasan pillantott felém. Nem értettem, hogy miért néz rám aggódva, csak akkor értettem meg amikor gyorsan kihúzta belőlem a kést. A fájdalomtól ordibálni tudtam volna. Tudtára akartam adni, hogy kurvára fájt de egy nyögés se hagyta el számat. Könnyek gyűltek a szemembe, amik gyorsan lefojtak arcomon. A fiú csendesen figyelte hogyan sírok, majd lassan tisztítani kezdte a sebeket, ahol pár percek ezelőtt a kés szerepelt. Fogaimat összezártam és nehezen de sikeresen tűrtem a fájdalmat. Az ember akkor erősödik ha megismerte a magányt, gyengeséget, fájdalmat. Mikor a fiú végzett bekötötte a sebet, majd vizes kendővel letörölte a megszáradt vért az arcomról. Hálásan néztem rá. Nem szólt semmit csak egy pohr vizet nyomott a kezembe, amit persze rögtön meg is idtam.
-Köszönöm!-suttogtam sikeres megszólalásképpen. Féloldalasan elmosolyott, majd biccentett egyet és kiment. Fáradtan tettem le a fejen a párnára. Az ajtót figyeltem, nem bírtam aludni,s vártam vissza a titokzatos nevű fiút. Halk nyikorgásra lettem figyelmes, így rögtön lehunytam a szemem. Cipő kopogását észleltem, amikor besüppedt az ágy mellettem és halk szuszogását halgattam. Nyugtató volt számomra, aminek hála gyorsan el is aludtam...végre.