00.-Prológus

Éltél már? Érezted a szabadság illatát, amikor bátran szaladgálsz a fák között gyanútlanul. És akkor elkövetkezett, amire nem számítottunk. Sötétség. Fénytelen sikítozások. Boldogtalan pillantások, reménytelen álmok. Várhatatlan szabadság. Félelem, mely közöttünk él szakadatlanul. Mely nem ismer lehetetlent. Várunk. Hogy mégis mire?? Szabadságra, jogokra vagy inkább halálra? Léptek. Halk léptek. Itt vannak a fejünkben. Irányítanak. Cselekszenek de nem beszélnek. Érzéstelen arcukkal ölnek minket, mert mások vagyunk. Halk köhögések, merev arcok, éles pengék, fejetlen testek. Sírnánk de nem tudunk. Harcolnánk de félünk. Menekülnénk de nem tudjuk hova. Elfoglaltak. Ott vannak mindenhol. Látnak minket,éreznek minket. Hova fussunk?? Mindent tudnak. Meghalunk. Reményt vesztettünk. Irányított állatok lettünk. Sorsunk el van döntve. Lassan mozdul a bárd, éles pengéje gyorsan csap le áldozatára. Vér fröccsen, könnyek csordulnak. Izzadt testek csapódnak össze. Ki a következő?? Én. Lépek a magaslatra. Határozottan hajtom le a fejem. Itt hagyom ezt a világot. Oly sok emlék, oly sok szenvedés, oly sok boldogtalan idő. Hallom "Mehet". Bátran nézek szembe a halállal. Várom, hogy meghaljak de egy hang. Suttogás. Alig hallom. Tekintetem balra jobbra köröz de senkise beszél. Mindenki magában beszél. A hang hangosabb lett, majd elmondtam. Hangos sikolyok, ordibálások, pata dobogások. Hirtelen csend. Megállt az idő. Egy nő áll Előttem. Arca mosolyra húzódik. Suttog, ami hallok, értek. "Emeld tekinteted magasba, az ember az úr"...